Egy darabig mindig próbálkozott, megmászva a lépcsőfokokat, arrébbtoloncolva a lábaim az ágy szélére ülve és tájékoztatva arról, éppen milyen idő vár rám odakint. Aztán mindig feladta, és lentről, a konyha sarkán álló széken csücsülve kiabált fel nekem: Évike! Ébresztő! El fogsz késni. Mesterien beszélgettem vele, néha egész mondatokkal feleltem – miközben aludtam.
Mikor előkászálódtam, pontosan öt kerek perccel azelőtt, hogy végleg és reménytelenül elkéstem volna, rohantam és a szokásos pisi-kézmosás, arcmosás, fogmosás, ruhafelcibálás, táskakeresés végére értem, nem sokszor volt időm arra, hogy reggelizzek. De ő nem hagyta magát csak úgy lerázni: odaállt a kapuba vagy télen a bejárati ajtó elé egy nagy csésze teával, az utamba állt, és nyújtotta csészét, és azt mondta: Tessék meginni. Legalább ezt a teát.
Próbáltam már leutánozni azóta sokszor, de nem megy. Az apám gyógyteái, amiből kétféle volt: egy dupla adagnyi kamilla 3 kockacukorral és forró vízzel a legnagyobb bögrében és a kínai mintás fémdobozban tartott fekete tea, igazi fű, leheletnyi citrommal és két teáskanálnyi cukorral, sőt, kiadós hasfájás esetén egy nagy kanál sötétvörös rummal ízesítve, hellyel-közzel leutánozhatók. A reggeli teáimat viszont nem sikerül. Azt tudom, melyik piros lábaskában forralta vizet, és tudom, hogy sok fekete teás filtert lógatott bele, meg hogy (legalábbis az anyám szerint) döbbenetesen sok cukrot kavart bele. Azt is tudom, hogy esküdött a békebeli Olimposz citromlére. A teának így olyan színe lett, mint az étolajnak, amiben egyszer már sült valami – fáradt, sötét napraforgósárga.
Ha korábban keltem, láttam, hogyan hűti a teát nekem: az egyik csészéből átcsorgatta a magasból a másik csészébe és vissza, míg elég forró nem lett (amit valahol a tűzforró és a meleg között kell belőni). Aztán letörölte a bögre alját, hogy mikor a combomra teszem, miközben ücsörgök és ébredezem, ne hagyjak foltot a ruhámon. A testvéremét, aki hidegen szereti a teát a mai napig, ugyanígy hűtötte, aztán egy tál hidegvízbe állította a bögréjét – és főzött egy nagy kancsónyi újabb tea-adagot délutánra, hogy legyen ideje kihűlni, mire a tesóm hazaér.
Legtöbbször persze kimaradtam a látványból, és maradt az elmaradhatatlan kapujelenetünk. Morcosan elém áll, csészét nyújt, felszólít. Nekirohanok, megtorpanok, megszeppenek, feladom, lehajtom egy szuszra, és már szaladok is. Három háznyira kezdtem mindig először érezni, hogy a kotyvalék leért. És miután a megállóba értem, buszra szálltam, megnyugodtam és elindultunk a suli felé, csak akkor éreztem, hogy a tea átmelegít, pont, mint mikor álmunkban fázunk, és valaki szépen betakargat.
Mert nem kell drága és extra és szuperteának lennie a teának ahhoz, hogy szívmelengető legyen. Elég volt a nagymamám szeretete hozzá.
HARKA Éva
Utolsó kommentek