Néha az ember olyan kimerült, hogy még az alváshoz sincsen ereje. Szépen leroskad a kanapéra, kinyújtóztatja az irodai munkától elgémberedett tagjait, szuszog, hortyog, de a félálomnál tovább nem jut. Akkor összeszedi magát, elmegy a fürdőbe, lezuhanyozik (kicsit ettől magához tér), fogat mos, elszörnyülködik a karikákon a szeme alatt, amik a tükörből apró lilarúzsos ajkakként mosolyognak vissza rá. Aztán beleesik az ágyba (jobb napokon van ideje reggel beágyazni, de ez is csak esetleges). Aztán vár.
Bárányokat számol, szorzótáblát mondd fel, tapétamintát nézeget, az óra meg ketyeg, és hajnali egykor még mindig ugyanaz a fáradt fásultság, az alvás pedig sehol. Pedig holnap hatkor megint fel kell kelni. Elkezdi magát hergelni, hogy mi a jó istenért nem bír álomba esni, ettől persze felmegy a vérnyomása, ami nem igazán nagy segítség az álmatlanságra.
Kimasírozik a konyhába, kotor-fötör a szekrényben. Pár teafűvel teli bádogdoboz a földön landol, filterek omlanak az arcába, ezer éve ott porosodó, soha fel sem nyitott teásdobozokra lel, míg végül megtalálja utolsóként a keresett filtert. A víz is lassan melegszik fel a vízforralóban, a mikró is megfelelt volna ebben a kissé hisztérikus pillanatban.Kiönti a lobogó vizet egy bögrébe, persze kissé mellémegy, megégeti a kezét. Még szerencse, hogy a szomszédok már alszanak, mert az a káromkodás, ami kiszakad belőle enyhén szólva is kínos lenne, ha valaki hallaná.
Filter a vízbe, kényelmetlen öt perc várakozás. Olyan, mint az adóhivatalban a sorban állás, vagy mint az egyetemen a tanulmányi osztály munkatársaira várni. Aztán végre lehet inni. Persze éget, mint a pokol, de hajnali fél kettőkor ne válogasson az ember! Vissza az ágyba, közben lassan fogy a nyugi tea. Kettő is lesz, mire a bögre kiürül. Végül a megfelelő vízszintes póz felvétele következik, és a remény, hogy most már minimum kómába esik.
Bárányszámolás. A bárányok fehér pamacsokként ugrálnak át a kerítésen. Egy-kettő-három… A barik levendulától lila rétre landolnak. Harminchat-harminchét-harmincnyolc… Szépen legelésznek a levendulából, addig, amíg a büfögésük is lila színű és ízű lesz. Kilencvenkilenc-szász-százegy… A bárányok egyre komótosabban lépkednek, egyre unottabban rágicsálják a virágokat. Százhatvanegy-százhatvankettő-százhatvanhárom… Végül egy lusta bégetés kíséretében az oldalukra dőlnek és mély édes álomba esnek. Meg végre az is, aki őket számolta.
Göbölös Viktor
Utolsó kommentek