A fogyasztással persze nincsen baj, a tea mindennap részese az életemnek, de ekkora mennyiségben én már ehhez kevés vagyok. Így, szembesülve a tényekkel, és az ebből ébredő szégyenérzettel, úgy döntöttem, egy ideig nem veszek új teát.
Van még egy tulajdonságom. Mégpedig az, hogy gyorsan megunok mindent, és mindig keresem az újat. Ez az ízek világára is érvényes. A fűszerpolcom az egyetlen, ami a „teagyűjteményemet” überelheti, a közel hatvan féle ízesítő felvonultatásával (még a mai napig nem tudom, mi a fenére fogom felhasználni az ördöggyökeret, vagy a céklaport…)
Szóval megint eljött a teázás pillanata. És nem tetszett semmi. Mindent ismertem. Én pedig valami teljesen mást kívántam. Viszont megengedhetetlennek tartottam, hogy megint vegyek valamit, amit aztán megint megunok. Ilyenkor jön el a kreativitás ideje! Fogtam a yunnant, amit még anno a sertés elkészítéséhez használtam, leforráztam, enyhén megcukroztam, aztán pedig elővettem a kewra vizemet, és egy félkupaknyit belelöttyintettem.
Oké. Most mindenki megáll, és felhorkan, hogy mi a fene az a kewra? Kétségtelenül nem egy alapélelmiszer. A kewra a pandanus (vagy magyarul a csavarpálma) virágából kinyert esszencia, amit az indiai konyha előszeretettel használ ételek ízesítéséhez csakúgy, mint a rózsa vagy narancsvirág vizet. Én imádom a kewrát, mély selymes illata miatt. Ha ételbe, vagy italba tesszük, első sorban nem ízt, hanem inkább illatot ad, csakúgy, mint a legtöbb aroma. Azért persze nem szabad elfelejtenünk, hogy szaglásunk igen fontos tényező az íz kialakításában. Az édes nagyon jól megy a kewrához, és ez nagyon jól működik a yunnan erőteljesebb karakterével. Persze ha stílusos akartam volna lenni, akkor valamiféle indiai fekete teával ötvöztem volna, de abból pont nincs itthon…
Utolsó kommentek