És ott ült a trónusán a Hókirálynő…
Gerda próbált nem sírni, de pár könnycsepp mégis megszökött és végig gurult az arcán. Nem értek földet, az állán apró jégcsapként megfagytak. A jégpalotában rettenetesen hideg volt. Nem is csoda, hiszen egy olyan üres térben, mint ez az épület nem létezhetett melegség. De a királynőnek kedvére volt. Csendesen, lehunyt szemmel ült trónusán, a befagyott tó közepén, aminek repedései kirajzolták a világ térképét.
Mikor Gerda először megpillantotta a királynőt, az a kis kártya jutott eszébe, amit hittan órán kapott Szűz Máriáról a szorgalmas imádságokért. Csak a Hókirálynőből hiányzott az az anyai szeretett és melegség, ami Gerda szívét átjárta, mikor arra lapocskára nézett.
A háta mögött ült Kaj. A kicsi, félénk Kaj, aki olyan régen elment, és Gerda szíve majd beleszakadt a szomorúságba. De eljött megmenteni. Hát itt állt parányin és kétségbeesve, hogy barátját megmenekítse, és szembeszálljon akármivel, ami elkövetkezhet.
A Hókirálynő kinyitotta égszínkék szemét. Koronáját vadméhekként dongták körbe a hópelyhek. Felállt trónusáról, amit hűvös szellő kísért. Megrebbent palástja. Gerdára nézett. Szegény kicsit lány szíve szinte megállt a rémülettől. De nem ijedhetett meg. Most nem. Túl sokat szenvedett, túl sokat tűrt, és Kajnak szüksége volt rá. Máskülönben örökre itt marad, és ki tudja mi lesz vele.
A Hókirálynő előrelépett egyet, és a kislányból akaratlanul is egy halk nyöszörgés szakadt ki. A következő pillanatban hatalmas szélroham préselte a palota jégfalához, szakadt ruhái hozzátapadtak felületéhez, szempillái megfagytak. A Hókirálynő már nem volt távol, hanem pár centire állt csak tőle. Ő volt a vihar szeme és szenvtelenül bámulta a lányt, ahogy lassan a kegyetlen szél összepréseli. Gerda gonosz kacajra számított, sátáni vigyorra. De a Királynő arca olyan üres volt, mint a lelke.
Valami reccsent, és eleredt az orra vére. Két piros patakként csorgott le a nyakába, és közben forrón gőzölgött a rettenetes hidegben. Gerda behunyta a szemét. Érezte, hogy mindjárt feladja, hogy eltűnik a mélyben, beleesik a sötétségbe, elpusztul és elenyészik. De a kitartás ott parázslott benne. Felidézte a Tolvajlány varázslatát. Emlékezett a lobogó vízre, és arra a vöröslő, szétzúzott növényre, amit belekavart. Azt mondta fekete földekről származik. Mikor kész volt, sűrű barna – szinte fekete – folyadékot öntött hozzá. Azt mondta, hogy halott harcosok bűvitala ez, amit a nagy csaták előtt ittak. Majd egy pici, paprikát morzsolt bele, mely a pokol forróságával töltötte meg a kotyvalékot. Végül előhúzta a féltve őrzött tőrét, és markolatig a furcsa főzetbe mártotta. A tőr egy szempillantás alatt felitta, és rubintvörös izzás ragyogta körbe. Ezek után a Tolvajlány Gerdának adta a fegyvert. „Ahova te mész, ott lesz rá szükséged”.
A tőr! Kitágult a sötétség, apró fények gyúltak benne. Ezernyi mécses láng irányította Gerda figyelmét a tőrre, mely előtte hevert. Biztos kézzel nyúlt utána. Nem fájt sem a hideg, sem a fáradság, nem nehezítette szívét a félelem. Megmarkolta, és belehasított a semmibe.
A Hókirálynő felsikoltott. Hangja, mint a fjordok rianása hatolt bele a levegőbe. Mellkasában ott izzott a tőr, jégteste forróságtól lüktetett. A befagyott tóra esett, ami mint egy elpattant tükör hasadt ezernyi darabra. Gőz csapott ki belőle, mely elolvasztotta a jégpalotát, csak furcsa, oszlopszerű csonkok maradtak hátra, és az egész, a Hókirálynővel együtt páraként elszállt a levegőbe.
Nem maradt más, csak az Északi Sark éjszakája, és Kaj. Fejük fölött haloványan táncolt a sarki fény. Gerda felkelt a hóból, és odabotorkált a szoborként gubbasztó fiúhoz. Az ölébe roskadt, és átölelte a derekát. Kaj meg sem mozdult, csak az előtte lévő jégszilánkokra bámult.
- Én vagyok az. – súgta Gerda. – Eljöttelek megmenteni. Olyan boldog vagyok, hogy újra látlak.
Valami furcsa csillogott Kaj szemében. Egy apró homokszemhez hasonlító kristály. Felnyúlt és kitörölte az arcából. Ez volt az első pillanat, hogy végre ránézett a fiú. Könnyek gyűltek a szemébe, amik Gerda véres arcára hullottak, majd ráborult a lányra, és megölelte. Csendben sírdogáltak, amíg el nem eredt a hó.
Göbölös Viktor
Csilis-csokis Rooibush (Pécs, Teatár)
Utolsó kommentek