Vannak mélypontok az életben. Amikor nem ébredünk fel a vekkerre, mosogatás közben eltörjük a poharat, elcsúszunk az utcán, az ezerszer készített ételt elrontjuk, és a pizzás is másfél órát késik. Ha szerencsések vagyunk csak pár napig tart, de tapasztalataim szerint elhúzódhat hónapokig is. Legalábbis nálam.Nem vagyok túl fegyelmezett ember. Szeretem megélni a pillanatot, és a közeli örömért háttérbe szorítani a távlati terveket. Általában ezek a rossz szériák is a fegyelmezettség és a koncentráció hiányából fakadnak. Ilyenkor kell találnom egy fókuszt, amivel képes leszek magamat ráncba szedni, túllépni gyarlóságomon, és fogamat összeszorítva tenni a dolgom, akármilyen kellemetlen is.
Mikor vasárnap hajnali ötkor kikászálódok az ágyból, hogy elinduljak a munkahelyemre, a bancha az egyetlen, ami segíteni tud. Ebben a teában nincsen semmi ünnepi. Az íze füstös és algás. Van benne valami folyami, áramló és mély. Erőteljes illata van, ami engem leginkább a spenótra emlékeztet. Mikor lenyelem, az olyan, mintha egy kis adag kitartást nyelnék le. Erőt ad, felélénkít és megfegyelmez. Hiányzik belőle a lágyság, a kényeztetés. Célratörő és egyszerű, ahogy az egész szánkat beborítja a fanyarságával. Imádom. Olyan, mintha egy belőlem teljesen hiányzó tulajdonságot innék meg, és ahogy az emésztésem részévé válik, a magam javára is tudom fordítani ezt a tulajdonságot. Nem is csodálkozom, hogy a japánok olyan szigorú nép, hiszen náluk a bancha a hétköznapok teája.
Ha van időm, miután leforráztam a teafüvet, kiütöm a megduzzadt leveleket egy kis tálba. Órákig tudom nézegetni. Van abban valami megnyugtató, ahogy lágyan gőzölögnek a csavart, félig kinyílt, csodálatos zöld tealevelek. Mint egy apró kompozíció hétköznapokra.
GŐBÖLÖS Viktor
Utolsó kommentek