Susan Mayer. Are you there, Ms. Mayer? – üvölti a telefonba Mike. De a mobilból a hang csak egy nagy cserép páfránylevélhez szól, és hiába ébreszti fel a cakkosan ívelt zöld levélnyelvek növekedési kedvét Mike érdes hangja, a növényt éppen túllocsoló nő a bejárat előtt pázsiton fekszik, messze a készüléktől: a jobb melle vérvörös, ja és természetesen teljesen pucér.Mike persze nem is sejti mindezt a távolból, és hogyan is sejthetné, kiabál csak, s ha elég kitartó, beszélhet is a Susant ellátó - röhögéstől vöröslő fejű mentősökkel, akiket a szomszéd kisfiúk szigorúan azután hívtak ki, hogy körbefotózták a hátán fekvő Ms. Mayert a háza előtti füves placcon.
De hú, tekerjük csak vissza a filmet egy olyan 15 percnyivel.
Susan, mint bármely átlagos háziasszony, éppen hazaért a bevásárlásból, megrakva pakkokkal. Mivel egész nap csak Mike járt a fejében, de megtagadta magától, hogy valójában fel is hívja (ó, annak sosincs jó vége), úgy dönt, dob Mike-nak egy smst. Ledobta a csomagjait a konyhakőre, odatett egy kávét, s közben elkezdett egy smst pötyögni Mike-nak. Mit írjon? Hol vagy, édes? Drága Mike, úgy hiányzol, úúú gyere vissza, olyan elárvultnak érzem magam nélküled? Vagy egyszerűen csak annyit írjon, hogy megsimogatnál úgy, mint négy hónapja, mikor az az eszményi aftershave volt rajtad, rajtam meg feszült az erre az alkalomra vásárolt ruci? Nem, nem – pirul el mint egy kislány Susan Mayer, és közben eszébe jut: most is szorítja valami – mint bármely átlagos háziasszony, ha lánya éppen vakációra ment, áttúrta lánya ruhásszekrényét, és talált is egy vérlázítóan piros tangát. Természetesen lánya jelenléte nélkül is elkobozta. Felpróbálta. Lehet, hogy ezért gondolt annyit ma Mike-ra? Sok ez a feszítő, piros, pirulás – nem kislány már. Felnőtt nő. Anya. Sőt. Hölgy. Mint Bree.
Mit tenne az égővörös hajú Bree? A makulátlan. A lassan piruló.
Teát főzne. Lefürödne. Megnyugodna.
Eszébe jut, hogy ahogy pakolta ki a zsebéből a kulcsát, valami más is volt ott: egy Dallmayr tea filter, amit szórakozottságában az iskolai teázóban rakhatott el. Á, most pont jó lesz. Aszongya: „Zubereitung: Einen Teebeutel für 1-2 Tassen mint kochendem Wasser übergiessen, ca. sieben Minuten ziehen lassen.” Vizet önt a vízforralóba, bedugja, közben picit megriszálja a fenekét a bevágó tanga miatt – a ház előtt elvonuló postás elvörösödik ezen, miközben bekukkant az ablakon – és közben Susannek van ideje elmélázni azon, milyen különös, hogy a tea filter így utal az életére: 1-2. Mike meg ő – az kettő. Mégis néha egy. De valójában mégis egy-kettő.
A vonalhoz képest túltöltötte a kannát, de jó lesz így – és hátha Mike is befut. Na, gyorsan-gyorsan, nem érünk rá álmodozni ennyit, bedugja a vízmelegítőt a kávéfőző dugalja mellé, átlép a zsinórokon, ledobja ruháit, belép a fürdőszobába, aggodalmas pillantást vet a fenekére – a fürdőszoba ablakra éppen rálátó, tetőereszt tisztító szomszéd pasi ezen kajánul elvigyorodik – aztán belép a tusolóba.
Megengedi a vizet és nem hallja, ahogy a kávéfőző, amit bekapcsolva hagyott, sípolni kezd, hogy a ház előtt hiába kiabál a helyi rádió nyereménykiszállító embere, és azt sem hallja, hogy Edie éppen számára is fontos megjegyzéseket mond fennhangon Mike-ról az ismerőseinek, miközben Susan háza előtt elsétál.
Na, jöjjön az a tea – gondolja Susan, elzárja a csapot és csak akkor hallja meg, hogy a vízforraló szinte sikít.
Törölközőbe tekeri magát – frottír köntösét tegnap feltehetően maradandóan összekörömlakkozta – egy másikba a nedves haját is, és kilép a fürdőszobából, a konyhába rohan. A padlón megcsúszik valami kifojt dolgon – ó, a bevásárló karton aljára tette a tejet, és csíkot húzott vele. Majdnem elesik, de mégsem. Próbálja óvatosan átlépni a forraló zsinórját – és sikerül. A vízforralóból szinte süvít ki a gőz. Ahogy odanyúl, óvatlanul hozzáér a kávéfőzőhöz – az is túlmelegedett, kihúzza gyorsan. Kihúzza a forralót is. Minden rendben van. Elővesz egy alig csorba, piros pöttyös bögrét – ahogy hozzáér, eszébe jut, hogy a lánya második szülinapján verte le véletlenül az ünnepi asztalról – beleteszi a filtert, és ráönti… a gőzt. Nem, ez nem egy-két adag, ez inkább egy. Kettőből egy. Ennyi víz maradt. Sebaj.
A főzet sötétvörös, émelyítően szedres illattal. Sok, mély, émelyítő, sötétvörös – milyen finom lesz, gondolja Suzanne. Állni kell hagyni. A forró gőzzel telt bögrével kezében lassan elfordul a konyhapulttól, és észreveszi a tejcsíkot. A fenébe. Vajon a nappali szőnyege előtt kezdett csöpögni, vagy később?
Előtte, persze.
Nahát, milyen furcsa árnyalata lett így a szőnyegnek. Vajon lelocsolja az egészet? De… mi az ott a bejárati ajtónál? Valami élénk színű papírt dugtak be az ajtó alá.
Jaj ne, ez egy nyereményértesítő. Megígérte a lányának, hogy átveszi, de elfelejtette. Biztos, akkor jöttek, amikor éppen zuhanyozott. Kinyitja az ajtót, ó, igen, sajnos ez az – de… az nem a kiszállító autó, ami éppen most fordul el az utca végén?
És ha kiabálna? És ha utána rohanna?
Kilép a házból, meztelen talpa megcsúszik a házához vezető lépcsőre csöpögött tejben, s míg egy pillanatig úszik a levegőben – a törölközőnek addig van ideje leoldódni – közelebb az éghez, eltelve a vörös lé illatával Susan rádöbben arra, amit az ájulás utánra persze elfelejt: minden rendben lesz, ahogy lesz, úgy lesz jó az életében. Ugyanez a vörös lé ömlik majd rá a jobb mellére, miközben eszméletlenül fekszik, s az egyetlen hely a mellén, ami nem lett rákvörös, az az két négyzetcenti, amire a Dallmayr tea filter papírfülecskéje tapadt.
Egy átlagos nap.
Egy átlagos teával.
Legközelebb inkább kávézzon, Ms Mayer.
Dallmayr - Waldbere
Harka Éva
Utolsó kommentek