Ez a legpontosabb szó, ami kifejezi, mit éreztem, mikor először tapasztaltam a ku ding cha hatását. Azt hiszem, még nem ittam soha ennél keserűbbet, mintha a világ valamennyi reménytelen fájdalma ebben az ízben teljesedne ki, ami ráadásul egy nagy tüskében testesül meg – ilyen ugyanis ez a tea, mindössze szürkés tüskékből áll. A koncentrált keserűség eltorzítja az ember arcát, s mindig az az érzésem támad, hogy ezt az elképesztően keserű ízt már sosem tudom kitörölni sem az emlékezetemből, sem a nyelvemről, amin szürke, kiégett tarlókat hagy maga után a rózsaszín ízlelőbimbóim helyett.

A sencha tea és Japán összekapcsolása nem mondhat újat. Ezért is érdekes, hogy a sencha ott egykor nem igazán volt divatban. Egészen pontosan 1654-ig. Ekkor érkezett a szigetországba Ingen, a Quing dinasztiát megalapító Manchu üldöztetése elöl. Kínai zenbuddhista volt, aki szerzetesként csakhamar egy olyan kínai központot állított fel a japán főváros közelében, Uji-ban, ami az utazást is feleslegessé tette, mert elhozta Kínát: XVII. századi kínai építészeti stílusban hozták létre, és a kalligráfia meg a vallási teendők mellett irodalmi központtá is vált. A neve Manpukuji.

A fa törzse morogva tárta fel belsejét, ahogy Bodza Anyó átfúrta rajta magát. Szipogva megtörölte görbe orrát. Semmi. Megköszörülte a torkát. Még mindig semmi.